Wéber Tamás szüleim legjobb barátainak a fia, innen az ismeretség, ennél fogva a szüleim is meg voltak hivva, és mivel hogy a családi barátság nyomán Tamással mi is meglehetősen jóban vagyunk, mi is.
Úgy döntöttünk, hogy ezúttal autóval megyünk, mivel repülős utazás esetén is el kellett volna még autózni Pécsre, és végeredményben majdnem, hogy ugyanannyi időbe tellt volna az út, ráadásul szeptemberben jól lehet autózni, nincs már olyan meleg, törökök sincsenek már annyian, de még a rossz időtől sem kell tartani. Na ja, de mint kiderült, a hatóságoktól viszont annál inkább!
Péntek délután indultunk, egészen jó időben, 5 órakor már úton voltunk. De sajnos kiderült, hogy pár héttel ezelőtt 30 határőrt letartóztattak, és eltávolitottak a munkájukból korrupció vádjával. Ez egy ilyen kicsi (összesen 11 határátkelővel rendelkező) országban meglehetős érvágás, és hát ez komolyan meglátszott a határátkelőn. 1,5 órát álltunk sorban, amit megfejeltünk negyed óra ügyintézéssel, kiderült ugyanis, hogy lejárt a céges autóhoz koptt meghatalmazás, ami nélkül nem vihetném ki az országból. Ezen felbuzdulva aztán a Fanni rengeteg pecsétjébe is belekötött. Szerencsére jó hangulatban volt a határőr, és volt nálam egy belföldi menetlevél-szerű, amit havonta kapok az autóhoz, ami egészen frissen lett kiállitva, Fannit meg kimagyaráztuk.
A meglehetősen nagy forgalom ellenére egész jól haladtunk, Fanni vezetett Nis-től NoviSad-ig, majd a Tompai határátkelőn is úgy jutottunk át mint meleg kés a vajon. De hát nem Budapestre, hanem Pécsre kellett mennünk, autópálya helyett közúton, aminek természetes velejárója az igazoltató rendőr. 4-5 km után jött is az első, természetesen egy kivilágitottnak csak nagy jóindulattal maondható lakott területen, ahol én reflektorral és ködlámpával mentem. Bár azonnal lekapcsolatm, mikor megláttam őket, azárt nem sok jót reméltem. De még a jogositványomat sem kérték el, csak az útlevelemet, ami helyett személyit adtam kellő megdöbbenésükre, és egyedül a csomagtartó érdekelte őket. Azt alaposan megvizsgálták. Feltehetően a vámosokkal együttműködésben a csempészeket próbálják megcsipni.
Ezzel sajnos még nem volt vége. Bonyhádnál szirénázó rendőrautó jött utánam. Az ok egyértelműen az volt, hogy a piros lámpa után záróvonalon előztem meg egy teherautót. De könyörgöm Macedóniában a záróvonal át nem lépése még viccnek is gyenge. ráadásul mindez 3 órakor volt hajnalban, a lámpa minimum 5 percig volt piros úgy, hogy semmilyen másik irányból nem jött egyetlen autó sem ez idő alatt, csak mi hárman gyűltünk össze. A teherautó, mi és a másik áldozat, aki lelkesen követett az előzési manőverben. Ki gondolta volna, hogy a rendőrök ott gubbasztanak a bokorban. 10.000 Ft-om bánta.
4-re végül megérkeztünk a szállodába, és egészen másnap délig aludtunk mint a bunda. 2-kor már a tamplomban voltunk.
Az esküvő, és utána a buli nagyon jól sikerült. Fannival minket Tamás külföldi barátaival, és a menyasszony német mostohatestvéréékkel ültettek össze, úgyhogy villoghattam a magyar tudásommal. Nagyon jót mulattunk, Fannival jó sokat táncoltunk, a menyasszonytánc után pedig összeállt a férfikar, és majd 1 órán át mulattattuk magunkat, meg az egész násznépet. 4 körül fulladtunk ki.
Az esküvő, és utána a buli nagyon jól sikerült. Fannival minket Tamás külföldi barátaival, és a menyasszony német mostohatestvéréékkel ültettek össze, úgyhogy villoghattam a magyar tudásommal. Nagyon jót mulattunk, Fannival jó sokat táncoltunk, a menyasszonytánc után pedig összeállt a férfikar, és majd 1 órán át mulattattuk magunkat, meg az egész násznépet. 4 körül fulladtunk ki.Ezt az éjszakát a Wéber család présházában töltöttük a szüleimmel együtt. Én ott is egész jót aludtam, valamikor fél 12 körül keltünk föl, és reggeli helyett rögtön a morzsa buliba mentünk, ahol még egy kicsit töltött káposztát elpusztitottunk. Bár onnan már fél 2 körűl sikerült elszabadulnunk, végül csak jóval később tudtunk elindulni délnek, mert elmentünk vásárolni Envigát és nyomon követni a divatot. Ez utóbbinak 2 pár cipő lett az eredménye. De ez még mindig nem lett volna baj, ha nem marad nálam a présház kulcsa, és nem kell emiatt visszamennünk. Végül négy körül indultunk el Skopjéba.
Mondanom sem kell, hogy a megcélzott Bácsalmási határátkelőt, ami 6 órakor bezár, 5:50-re irta a GPS, úgyhogy még tankolni sem mertünk megállni. Miért is álltunk volna meg, hiszen az első használható benzinkutat Szerbiában 220 km-re irta a GPS, az autó pedig még 240 km-re elég benzint irt. Huhh A határátkelőt elértük, és a benzinkúthoz is eljutottunk.
Innen már gyerekjáték volt az út, negyed 1-re akár otthon is lehettünk volna, ha a macedón határon nem történik egy kis galiba. mondjuk számitottunk a problémára Fanni pecsétjei miatt és az autó meghatalmazása miatt. De végül nem ez került elő, hanem hogy miért is hagytam el az országot pontosan azon a napon, amikor lejárt a tartózkodási engedélyem. Hoppá! Ezt ugye még nem is mondtam, hogy péntekig volt érvényes a tartózkodási engedélyem. Jóllehet már hetekkel ezelőtt voltam a belügyminisztériumban, elinditani a hosszabbitási procedúrát, meg még nem kaptam. De őszintén szólva emiatt egyáltalán nem aggódtam. Volta tartózkodási engedélyem, utána pedig nyugodtan eltölthetek 3 hónapot turistaként. Na de ez már túl sok volt tanult kollégáinknak, túl gyanússá váltam. Mi van, ha azért hagytam el az országot, mert... akármi. Lehet, hogy nem kéne visszaengedni? Gondolták feltételezem, mert az sosem derült ki, hogy mi a bajuk. Leginkább szerintem az volt, hogy fogalmuk sem volt, mit csináljanak. Bevittek egy irodába, majd onnan kiküldtek. Az ott tevékenykedő úrnak még a telefonálással is meggyűlt a baja, nemhogy azzal, hogy rájöjjön, mit is kell tenni. Kb 20 perc után sikerült találni egy 2 csillagos generálist, egy cirka 25 éves lányt, aki legalább kicsit tudott angolul. Az addigi ügyfélkapcsolati pontom szerintem már Tito előtt is ott posztolt, és az angolt legfeljebb az imperialista propaganda nyelveként ismerte. A holgynek úgy 4-szer elmagyaráztam, hogy ugyan lejárt a tartózkodásim, de ez nem számit, és amúgy is be van adva a minisztériumba. Nem használt, visszaküldtek az autóba, hogy várjak. Végül odajött a hölgy az autóhoz frissenszerzett tudásával, miszerint kellene legyen egy macedón személyi igazolványom. Mit tehettem, negyedszer is megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a tartózkodásim lejárt, de mivel érvényes munkavállalási engedélyem van, beadtuk a minisztériumba a hosszabbitási kérelmet, és éppen abban a fázisban vagyok, hogy leadtam a régi igazolványt, és ha elkészül az új, akkor átvehetem, és egyúttal megkapom a pecsétet is az útlevelembe. Nem tudom, hogy mi lehetett a varázsszó, de mint aki megvilágosodott, úgy monta, hogy "áááááá, ok", és ezzel elengedett. 1 óránkba kerül.
Végül valamivel hajnali 1 után sikerült hazaérnünk. Szegény Fanni másnap reggel már el is indult Tiranába...
Még néhány kép az esküvőről:
